KERESÉS
Gáll Tamás .:. 2018-02-26

Pár perce értem  haza a koncertről, és még mindig a hatása alatt vagyok. Nagyon jól éreztem magam. Néhány éve fedeztem fel Caro Emeraldot, amikor YouTube-on random következtek számok, és egyszer csak...: "Hát ez meg milyen eszméletlenül jó muzsika, ki ez az előadó?" Ő Caroline Esmeralda van der Leeuw, vagyis Caro Emerald:

Utána elkezdtem falni a számait, egyiket a másik után, és úgy éreztem, hogy a zenéjében szinte mindent megtalálok, amit egy zenében keresek: az egyediséget, az egyszerűségben a szépséget. Kíváncsi voltam, ki ez a hölgy, akinek ilyen jó muzsikája van: kiderült, hogy holland és 2005-ben végzett jazz-énekesként, tudatosan készült ilyen karrierre. Első számait még a lakása nappalijában berendezett ad-hoc stúdióban vették fel. 2009-ben a "Back It Up" című dala lett nagy siker, majd 2010-ben az "A Night Like This" című számával futott be végérvényesen.

Szerencsére nem "egydalos" (vagy "kétdalos") énekes, hiszen azóta sok hasonló kaliberű dalt énekelt már el a rajongói legnagyobb örömére. Caro Emerald dalai kiválóan ötvözik a régi idők zenéjét a modern igényekkel: sok minden keveredik benne, jazz-es elektro-pop, amit előadnak az együttesével, de ezt azért is nehéz pontosan meghatározni, mert van annyira fantáziadús a menedzsment és a zenészek, hogy attól függően hangszerelik, illetve "dolgozzák fel" saját dalaikat, hogy hol, milyen rendezvényen, milyen közönségnek fognak játszani. Ezért akárhány élő felvételt meghallgat az ember, alig talál olyat, hogy kétszer teljesen egyformán játszanának el valamit. Máshogy szólt a Szigeten a Night Like This mint a Montreux-i Jazz Fesztiválon vagy tegnap, a Papp László Sportarénában, de van, hogy akusztikus trió kíséri az énekesnőt, így mindig valami újat tudnak mutatni, nem válnak unalmassá a dalaik.

Már fél nyolc körül rengetegen voltak, és nyolc órára megtelt az Aréna, bizony, teltház volt. A színpad az Aréna egyik hosszabb oldalán volt, mögötte (értelemszerűen) és kétoldalt le volt függönyözve a nézőtér, a színpaddal szembeni ülőhelyek és a dühöngő is megtelt. Nem volt előzenekar, viszont a gépről szóló "előzene" nagyon tetszett, abszolút ráhangolt a hamarosan kezdődő koncertre. A mostani turné témája a szánsájn-víkend-hepinesz köré épül, ami nem véletlen, hiszen a tavaly megjelent album az "Emerald Island" címet viseli. Ennek megfelelően a színpad viszonylag egyszerű, mégis nagyon hangulatos dizájnja egy karibi-szigeti klubot idézett, ahogyan a színpad mögé kivetített képek, animációk is ehhez passzoltak.

Nyolc óra után pár perccel elsötétült a nézőtér, pillanatok alatt beállt a zenekar, és mindenféle "bemelegítés" nélkül máris 110%-on nyomták a zenét. Kíváncsi voltam, hogy a korábban általam látott koncertfelvételekhez képest újítanak-e valamit. És IGEN, nem is akármit: az első dalban egy mandolin és egy ukulele is szólt!

Ukulele jobbról a harmadik zenész kezében, aki egyébként kiváló szaxofonos, gitáros és billentyűs is

Azt szoktam mondani, hogy mindenki annyira jó énekes, amennyire élőben jó tud lenni. Ha valakinek a hangja olyan, mintha CD-ről szólna, akkor túl sok gond nem lehet vele. Caro Emeraldról ezt bátran el lehet mondani: erőteljes, kristálytiszta hangon énekelte végig a koncertet, le a kalappal előtte. Dalai általában néhány akkordból állnak, amelyek ötletesen vannak összepakolva, a hangszerelés változatos (tegnap közepes méretű zenekarral álltak fel), az énekelt dallam pedig kivétel nélkül minden számban nagyon jól meg van komponálva, és tegyük hozzá: gyakran nehezen énekelhető dallamok, sok hangból álló, kis hangközökön ugráló kromatikus szekvenciák jellemzik az énekszólamokat, melyeket Caro Emerald feltehetően ezerszer elénekelt már, de hibátlan énekléshez akkor is összepontosításra és koncentrálásra van szükség. Caro Emerald dalaiban az is szerethető, hogy az egyébként néha (ritkán!) olcsónak tűnő, "mulatós" zenei megoldásokat (pl. Liquid Lunch-ban, Maestro-ban egy-két fordulat) is úgy prezentálják, hogy az emberben nincs semmilyen ellenérzés, hanem lehengerlő, magával ragadó, talpra ugrasztó bizsergés járja át minden porcikánkat, ráadásul ezeket nem csak jazz-techno-pop-ban, hanem finom jazz-ben is elő tudják adni úgy, hogy a felületes hallgató talán csak a dalszövegből jön rá, hogy melyik dalt hallja, pedig még az akkordok is ugyanazok.

Meg kell jegyeznem, hogy technikusok nem voltak a csúcson a koncert elején, a magas tartományt úgy feltekerték, hogy klarinét (szoprán szaxofon?, nem láttam jól) hangja menetet vágott az ember dobhártyájába, de aztán orvosolták ezt a malőrt. Ha már szőrösszívű vagyok, akkor meg kell jegyeznem, hogy a basszus erősítése sem volt mindig tökéletes, mert a legmélyebb hangok egy-két számnál egyszerűen "nem jöttek át": vagy túlvezérelt volt vagy berezonált a cucc (vagy ilyen az Aréna akusztikája): ez a Maestro alatt volt a legfeltűnőbb, hiszen azt a dalt (elképesztően ötletes akkordmenetek vannak benne) a basszusszólam húzza, vonszolja előre, amiből most csak dübörgő dörmögést lehetett hallani. Egészen különleges hangulata van annak a dalnak, egyszerűen imádom. Némelyik dalnak jót tett volna, ha akusztikus dob is szól alatta, oké, volt perka, de a lábdobot a DJ tolta. Teljesen jó volt, nem erről van szó, csak a "rendes" dob mégiscsak dob a dolgon. És még egy utolsó szőrszálhasogatás: egyrészt örültem, hogy hoztak bőgőt, és persze volt basszusgitár is, de nem értettem, miért kell ezt a kettőt egy-két dalban elektromos bassszusbillentyűre (vagy mi a fene volt az a kis szerkentyű) cserélni. Ja, OK, nem jazz-fesztivál, úgyhogy rendben volt a szinti-basszus

Térjünk át a zenészekre: kizárólag szuperlatívuszokban lehet róluk beszélni. Caro Emerald zenekarában olyan tehetséges, kitűnő muzsikosok vannak, hogy az elképesztő. Azt már régóta tudjuk, hogy a 40 kilós srác szenzációs gitáros, de csak most szembesültem vele, hogy az összes többi zenész is a szakma krémjéből való. Ráadásul a legtöbbjük nemcsak egy hangszeren játszik, hanem többön, pl. a szaxis játszott ukulelén, gitáron, zongorán, épp amelyikre szükség volt. Na, a két fúvós! Gyerekek, eszméletlen, ezek felszántották ketten a színpadot, beszarás, olyan jól játszottak. A koncert közepe táján volt egy instrumentális bulizós nóta, amelyikben a két fúvós vitte a prímet, hát kis túlzással az volt az egyik legjobb produkció, zeneileg annyira a "toppon" volt. Le a kalappal tehát a srácok előtt, Caro Emerald szakmai kiválóságával azonos szinten vannak, és így a zenekaron belüli kohézió, kommunikáció és végig megvolt, működött, ez látszott az elejétől a végéig.

A dalok sorrendje egyébként viszonylag kiszámítható volt (legalábbis nekem, aki már sok koncertfelvételt láttam Caro Emeraldtól): elejétől félidőig sok bulizós nóta, akkor egy vagy kettő "essünk át rajta"-dal (de ennél tényleg nem több), majd vissza a fő csapásirányba, ami a visszatapsolás után persze, hogy gigantikus tombolással fejeződik be. Persze ez bevett recept, sok világsztár hasonlóképpen állítja össze a dallistát.

Caro Emerald egyébként élőben is nagyon szimpatikus volt. Nem beszélt túl sokat (nem is ezért vettük a jegyet), sok dal között nem is volt átvezető szöveg, a dalok végén egy szerény thenkjúval köszönte meg a tapsot. A színpadot uralta, minket, a közönséget elvarázsolt. Megkaptuk a szokásos "milyen jó közönség vagytok" szöveget is. Elmondta, hogy előző este Szlovéniában volt, ahol elég kicsi, de annál hangosabb közönség volt. Nekünk pedig elmondta, hogy "Budapeszt, milyen sokan vagytok, úristen, álljatok fel, és táncoljatok a nézőtéren is, és Ti vagytok a legjobb közönség". Na, ezt pont akkor mondta (A Night Like This közben), amikor a Glastonbury-ben tartott koncerten kijelentette, hogy az ottani közönség a világ legjobb közönsége. Irigylem ezeket a világsztárokat, hogy az éppen aktuális közönség élete addigi legjobb közönsége, ami egyrészről megmelengeti a közönségben ülők szívét akkor is, ha tudják, hogy nem igaz, ráadásul másnapra elmúlik, mert másnap már egy másik város közönsége lesz a legjobb. Itt abbahagyom a gonoszkodást, mert Caro Emerald nem érdemli meg még akkor sem, ha a nagy közönségdicsérgetés után egy negyeddel később lépett be az énekszólammal, ami bakit gyorsan korrigált is. Képest voltam ezt is leírni? Hát én tényleg 20 botütést érdemlek. De hát így történt. Persze ez az este nem ezekért marad emlékezetes, hanem azért a csodálatos hangulatért, amelyet Caro Emerald és a zenekara az Arénában megteremtett, azért a rengeteg energiáért, amelyet a zenéjével átadott. Nem tudom, ki hogy van vele, de azt gondolom, hogy egy kivételesen tehetséges és nagyszerű előadó fantasztikus koncertjét láthattuk és hallhattuk, és ha lesz rá lehetőségem, máskor is nagyon szívesen elmegyek Caro Emerald koncertjére.

És a legvégén egy rövid videó, amit a vége felé vettem fel. Persze ez kicsit sem adja vissza a koncert hangulatát, de akik ott voltak, azoknak talán könnyebb lesz felidézniük, hogy mennyire jó volt tegnap este!




Az ukulele.hu-n minden blogbejegyzés (az írott szövegen kívül ideértve a képeket, videókat) szerzői jogi védelem alá tartozik, ezért a blogbejegyzések többszörözése, terjesztése, másolása, átdolgozása és bármilyen egyéb felhasználása kizárólag a szerző előzetes írásbeli engedélyével lehetséges. A blogbejegyzések internetes címének (linkjének) közösségi oldalakon vagy más honlapokon történő megosztására ez a korlátozás nem vonatkozik, sőt megköszönjük, ha a bejegyzés linkjének terjesztésével az ukulelézést népszerűsíted:
https://www.ukulele.hu/blog/caro-emerald-oriasi-bulit-csinalt-budapesten


További olvasnivalók:

Gáll Tamás .:. 2018-02-26

Már régóta gondolkodtam azon, hogy kipróbáljak fluorkarbon húrokat is, sok profi esküszik rájuk, de sajnos Magyarországon egyáltalán jó minőségű ukulelehúrokat is körülményes beszerezni (bár ez szerencsére már változóban), ...

Gáll Tamás .:. 2018-02-26

Nemrég készült egy bejegyzés "Basszus! De durva!" címmel a KALA basszusukuleléjéről, amit az

Gáll Tamás .:. 2018-02-26

A Magyar Ukulele Blog pontosan ma ünnepli a második születésnapját. A blog indításakor nem is sejtettem, hogy ilyen sok olvasónak hozom meg a kedvét a zenetanuláshoz, ukulelézéshez. Szeretném megköszönni...

Gáll Tamás .:. 2018-02-26

Ez egy nagyon érdekes kérdés, és megválaszolása nem köthető kizárólag az ukuleléhez. Szerintem az ember(iség) legcsodálatosabb alkotásai közé tartoznak a hangszerek, amelyek az énekhangot kiegészítik, ...