John King az ukulele harmadik (az 1990-es években kezdődő) népszerűségi hullámának kiemelkedő virtuóza volt. Tíz évvel ezelőtt, 2009. április 3-án hunyt el.

Gyerekkorában a családja egy ideig Hawaii-n élt (az édesapja tergerésztiszt volt), itt kezdett ukulelézni, később pedig klasszikus gitárt tanult és gitároktató lett belőle. A barokk gitár iránti érdeklődése - és a felismerés, hogy a barokk gitár hangolása hasonlít az ukulelére - vezette oda, hogy ismét elővegye az ukulelét és egy régi, barokk stílusban kezdjen el rajta játszani. Ezt - az ukulelén akkoriban úttörőnek számító - játékstílust, amikor az egymás utáni hangokat külön húron játsszák, hogy minél tovább csengjenek, campanellának nevezik (az olasz szó harangocskát jelent). Nagyon kifinomult ujjtechnikát igényel (mindkét kézzel!), és eszméletlen pontosságot - főleg, hogy a hangszer épp csak elfér a kézben, ahogyan King szoprán ukuleléje vagy a machete, amelyen szintén játszott. King maga is azt mondta a technikáról egy írásában, hogy „az igazság az, hogy ez egy meglehetősen őrült módja az ukulelézésnek, a könnyű játszhatóság szinte teljesen áldozatul esik és alárendelődik annak, hogy bármi áron elérjük ezt a vibráló, hárfaszerű hangzást” illetve hogy a „szívem a torkomban dobog, amikor ezeket a darabokat koncerten játszom”.

Mivel az internet a 2000-es évek elején még nem volt ott mindenki telefonján, viszonylag kevés koncertfelvétele taláható meg, de az a néhány a YouTube-csatornájáról, amin játszani láthatjuk, magáért beszél.

A Mighty Uke című 2010-es dokumentumfilmben beszélt a hawaii zenéhez és az ukuleléhez való kötődéséről:

Ezen a Ka Ipo Lei Manu című dalt játssza campanella stílusban (ezt a dalt Kapiolani hawaii királyné írta a férjéhez, David Kalākauához, hawaii utolsó királyához):

Itt pedig James Hill-lel játszik két ír dallamot, szintén campanella stílusban.